Wass Albert – Farkasok
Ültek hárman, lehajtott fejjel. Nem néztek egymásra, s nem szóltak. Félelmetes, idegen csönd, gonosz csönd nyomta a kunyhó homályát, ott volt a szélzúgásban, a tűz pattogásában, ott ült kereken a roppant havason, s érezni lehetett, ahogy megüli a fák ágait, a hegyek gerincét, s lélegezni is alig tud a világ.
Csönd nyelte el a szavakat. A fejek meghajoltak mélyen, a földet nézték, mintha attól vártak volna választ sok el nem sóhajtott kérdésre. Aztán az egyik fölriadt.
-Minek visszamenni, ha meg kell halni úgyis? Elpusztulni itten is lehet, nem köll azért cégéreztessük magunkat az urak előtt!
Keserű volt a hang, és mélyről jött nagyon. Mélységes múltak emlékei suhogtak mögötte, mint ködös kísértetek. Paraszti sors, újonc idők, régi megbántások, meg nem értett vágyak, lenyelt sóhajok. Mindhármuknak eszébe jutott egy-egy keserű emlék, ami nem úgy kellett volna történjék mégsem, ahogyan történt, csak azért, mert paraszt az ember, hiszen a paraszt is magyar… éppen úgy féli otthonát, éppen úgy szereti övéit, mint az úr.
Döbbenve hallgattak egy percig a sötét emlékezések súlya alatt. Aztán Imre megrázta a fejét.
-Nem –mondta halkan-, nem magunkért. Azok miatt kell visszamenjünk, akik még ott vannak. Hogy megtudják. S hogy el ne eresszék a fegyvert, ami a kezükben van, mert otthona, hazája csak annak lesz ezen a földön, aki fegyverrel jön haza, s fegyverrel keresi meg a kedveseit… ezért…
Csönd volt. Nyögött a szél, zúgtak a fák.