Szerhij Zsadan Depeche Mode

Kiragadott részletek:
Kutya kiszáll a stadionnál az üres peronra, a Fémmunkás kábé egy óra múlva játssza utolsó hazai meccsét, ma mindenki kijön, tudjátok, hogy van, szezonzáró, meg minden, odafent esős nyár, felhős égbolt, valahol pont Kutya feje fölött magasodik a félig összedőlt stadion, az utóbbi években teljesen átázott és megsüllyedt, a betonlemezek között ütöget a fű, főleg eső után, a tribünöket teleszarták a galambok, a pályán is nagy szar van, főleg, ha a mieink játszanak, romokban az ország, romokban a testkultúra; a nagy kormányosok elbaszták a legfontosabbat, legalábbis szerintem, az átkosban ugyanis közel s távol két dolog volt, amire büszke lehetett az ember: a focibajnokság és az atomfegyverek, azokra, akik ezektől a látványosságoktól megfosztották a népet, nemigen vár nyugodt, gondtalan öregség, semmi sem hat olyan rombolóan a karmára, mint az elbaszott nemzetpolitika, annyi szent. Kutya egy ideig még áll a peronon, a másik irányból kell érkezniük a haverjainak, csak várni kell rájuk; fáradt és elcsigázott –már harmadik napja iszik, a tetejébe az idő is pocsék, biztos az időtől van, légnyomás vagy mi, hogy hívják a szitut, amikor harmadik napja iszol, és egyszeriben nem ismered fel a pereputtyodat és a haverjaidat? Persze, légnyomás.

Szóval szép kis társaság vagyunk, egy pár örökké éhes gyerek, rejtély, hogy mi tart össze bennünket, mert alapjában véve egyikünk sem bírja a másikat, de persze ez még nem ok arra, hogy kerüljük a normális társas életet. Rendszerint semmi dolgunk, bár mindegyikünknek megvan a maga viszonya a valósággal, a mi korunkban ezek mindenféle pillanatnyi vágyakra és kívánságokra redukálódnak –mondjuk dugni, meg nem is tudom, mit még. A nők nem vesznek tudomást rólunk, még a körgyűrűn ácsorgó kurvák se, néha elmegyünk kurvákat nézni, amolyan kirándulás, ingyenes látványosság, pénzünk, persze, nincs, úgyhogy csak lébecolunk velük, cigit kunyerálunk, sztorizunk, szóval akadályozzuk őket a kemény pénzkeresésben. De azért rendesek velünk, nem törődik velük senki ott a körgyűrűn, ahogy velünk sem, ők is, mi is híján vagyunk a suskának és a társadalom szeretetének, ők is, mi is itt vészeljük át ezt a vizes, esős nyarat, a kies harkovi külvárosban, melyet benőtt a fű és elborítottak a reklámok, fantasztikus hely, fantasztikus kurvák, fantasztikus élet. Buzulással nem foglalkozunk, bár minden ebbe az irányba mutat.

A végtelenségig folytathatjuk így, ez valamiféle mantrákban beszél, túl sok Engelst olvasott, és nem ér el hozzá a normális információ, ezeknek az új kommunistáknak megvan a maguk homályos zenje, ilyen egyszerűen nem jutsz be, ha meg bejutsz –nem jutsz ki, ott fogsz pörögni a marxizmus-leninizmus kibaszott mély kerékvágásában, és nem érted, mi az ábra.

– Csak lenne egy kérdésem, már ha nincs ellenére. Lehet?
– Lehet –felelem.
– Mondja, tényleg szoktak vodkázni és könnyűdrogokat használni?
– Hát szoktunk – felelem bizonytalanul.
– Komolyan?
– Ja.
– Nekem sosem megy együtt – mondja bánatosan. – Vagy vodka, vagy fű, érti?
– A lényeg, hogy megszokja az ember – mondom.
– És hogy érzik magukat közben?
– Hogy érezzük magunkat? – kérdezek vissza.
– Igen – hogy érzik magukat?
– Tudja – mondom -, én úgy érzem magam, mint egy folyó.
– Mint egy folyó?
– Igen, mint egy folyó, amelyik saját folyásirányával szembe folyik.