Jack Kerouak – Senkiháziak
Vagy. amikor megborzongva egyszerre élvezünk, és azt mondja, „hirtelen megsemmisültem” , meg is semmisült velem, bár ő nem magától élvezett el, csak az én izgalmamtól (az érzékek Reich-féle elhomályosulása), és mennyire imádta ezt -egymás kitartó tanulmányozása az ágyban, én magamat magyarázom el neki, ő pedig magát nekem, szorgoskodunk, nyüszítünk, bebopozunk- ledobjuk a ruháinkat, és egymásnak esünk (de előbb gyorsan a mosdóhoz siet a pesszáriummal, nekem addig ki kell tartanom keményen, közben marháskodom, hülye megjegyzéseket teszek, ő meg nevet, a vizet csorgatja) aztán jön végre puha léptekkel Éden Kertjén át, én felnyúlok érte, lesegítem magam mellé a puha ágyra, magamhoz vonom apró testét, milyen meleg, legmelegebb pontján egészen forró, megcsókolom mindkét barna mellét, csókolgatom szerelmes vállait ajkával egyfolytában „psz” „psz” „psz” pici puszihangokat hallat, igazából nem is ér az arcomhoz, csak ha más irányú ténykedésem közepette véletlenségből hozzászorítom, és így psz-psz puszikái célba találnak, de ilyenkor is éppoly bánatosak és puhák, mint amikor nem – ez az ő kis esti ájtatossága vagy amikor rosszul érzi magát, aggódunk, de ilyenkor magához von, a karjára, az én karomra kiszolgálja az eszelős, önfeledt vadállatot -, hosszú éjszakákon át, sok-sok órán keresztül próbálom magamévá tenni, végül megkapom, és imádkozom, csak most jusson el a csúcsra, hallom, hogy egyre hevesebben zihál, reménykedem, szemben minden reménnyel, hátha most végre sikerül, de akkor zaj hallatszik odakintről (csak a szomszédok piás lármázása), de elvonja a figyelmét, nem jut el odáig, ám csak nevet – amikor viszont tényleg elélvez, hallom, hogy sír, nyüszít, a női orgazmus elektromos rándulásaitól olyan hangot hallat, mint egy pityergő kislány – nyögdécsel az éjszakában, eltart jó húsz másodpercig is, és amikor vége, felnyög „jaj, bárcsak tovább tartana” meg „ó, mikor lesz nekem is akkor jó, amikor neked?” ”nemsokára, lefogadom „, mondom, „egyre közelebb jutsz hozzá” – összesimulva izzadunk a bánatos-meleg Friscóban, ócska uszályok búgnak odakint a dagályban, búúúú, búúúúúú, csillagok pislákolnak a vízen, még a móló végében is, ahol megtörnek a hullámok, és ahová inkább a betonba öntött hullákat vízbe dobáló gengsztereket vagy patkányokat vagy a Nagy Árnyékot képzelné az ember – az én kis Mardoum, akit imádok, soha el nem olvasná kiadatlan munkáimat, csak az első regényem, mert abban van spiritusz, bár idegesítő a stílusa, alighogy kimondanak valamit, rögtön meg is teszik, így hát most, amikor a szerelemtől kifulladva magamhoz szorítom, és arról ábrándozom, hogy egyszer majd elolvassa nagy műveimet és csodálni fog, eszembe jut Adam, aki a konyhájában egyszer egy rátörő furcsa hangulatban rákérdezett: „Mardou, igazából mit tartasz Leóról meg rólam mint írókról, szerinted hol a helyünk a világban, az időben”, ezt kérdezte, tudva persze, hogy az ő gondolkodásmódja többé-kevésbé összhangban áll a senkiháziakéval, akiket csodál, akiktől fél, és akiknek a véleményét nagyra becsüli – Mardou meg nem igazán felelt, kitért a válasz elől, ám én, a jó öreg Leo azt tervezgetem, hogy suttyomban nagy könyvekkel lepem meg – a közösen átélt jó dolgokról és szép időkről, meg még sok minden másról, ami épp mostanában gőzerővel megy ki a fejemből, pedig el kell mondanom mindenkinek, ám az angyalok mindent tudnak és fel is jegyeznek könyveikben
