Fritz Riemann A szorongás alapformái
Fritz Riemann (1902-1979) pszichoanalitikus, aki a náci időkben is Németországban maradt, dacolva személyes üldöztetéssel és így a második világháborút követően nagy szerepe volt a pszichoanalízis újra indulásában. Főként A félelem alapformái című könyve ért el kisugárzó hatást széles néprétegekben. Pontos, de nem akadémikus stílusa lehetővé teszi, hogy szóljon minden olvasóhoz.
Ezért tartottam fontosnak ebből a könyvből, szerkesztett formában ismertetőt adni.
A szorongás alapformái
Fritz Riemann (1998-as kiadás alapján)
A Szerző könyvében kerüli az irodalomban többnyire jól artikulált különbséget a szorongás és a félelem között. A gyakori különbségtételnek, miszerint a félelem valami meghatározottra, konkrétra vonatkozik, míg a szorongás valami bizonytalanra, inkább irracionálisra, -véleménye szerint,- van ugyan jogosultsága, de a két fogalom nemegyszer összemosódik, ezért szándékosan lemond arról, hogy különbséget tegyen köztük.
A szorongás elkerülhetetlenül hozzátartozik az életünkhöz, újabb és újabb változatokban elkísér bennünket születésünktől halálunkig. A szorongás hozzátartozik létezésünkhöz, halandóságunktól való függőségeinknek és halandóságunk tudatának tükröződése.
Az emberiség történetében felismerhetők a próbálkozások a szorongás leküzdésére, csökkentésére. Törekedett erre mágia, vallás és tudomány. Istenhez való fordulás, odaadó szerelem, a természeti törvények kutatása vagy a világot megtagadó aszkézis és filozófiai felismerések.
Ezek nem közömbösítik ugyan a szorongást, de segíthetnek abban, hogy elviselhessük. Alkalmasint megmarad egyik illúziónknak, hogy azt higgyük, lehetséges élnünk szorongás nélkül is.
Megkísérelhetünk vele szemben olyan ellen erőket kifejleszteni, mint bátorság, bizalom, megismerés, hatalom, remény, alázat, hit és szeretet. Ezek segíthetnek abban, hogy a szorongást elfogadjuk, elmélyülten foglalkozzunk vele, újból meg újból leküzdjük.
Az, hogy a szorongás kikerülhetetlenül hozzátartozik az életünkhöz, korántsem jelenti, hogy ennek folyamatosan tudatában is vagyunk. Mégis szinte mindig jelen van, és minden pillanatban beléphet a tudatunkba, amikor valamely külső vagy belső élmény révén előbukkan.
Miképpen a halál sem szűnik meg létezni attól, hogy nem gondolunk rá, akkép- pen a szorongás sem. Szorongás létezik függetlenül valamely nép vagy személy kultúrájától és fejlettségi fokától is – ami változik, az csupán a szorongás objektuma és azok az eszközök és cselekvési módok, amelyeket felhasználunk a szorongás leküzdésére.
Így napjainkban általában már nem félünk a mennydörgéstől és villámlástóI; a nap- és holdfogyatkozások a természet érdekes játékaivá lettek. Viszont ismerünk manapság olyan szorongásfajtákat, amilyeneket a korábbi kultúrák nem ismertek – félünk például baktériumoktól, új betegségek fenyegetéseitől, közlekedési balesetektől, öregedéstől és magánytól.
A szorongás leküzdésének módszerei azonban nemigen változtak. Csak éppen az áldozathozatal és mágia helyét modern, a szorongást csillapító gyógyszerek foglalták el, maga a szorongás azonban megmaradt nekünk. Ma a szorongás feldolgozásának minden bizonnyal legfontosabb lehetősége a maga különféle formáiban a pszichoterápia lett: az fedi fel először a szorongásnak az egyénben végbemenő kifejlődése történetét, kutatja az individuális-családi és szociális-kulturális körülményekkel való összefüggéseit, és teszi lehetővé a konfrontációt a szorongással abból a célból, hogy – akár hasznot hajtóan is – fel lehessen azt dolgozni.
Minden ember számára megvan a szorongásnak a személyes, egyedi formája, amely őhozzá, a lényéhez tartozik, mint ahogy a szeretetnek is megvan a rá jellemző formája, és valamikor, mindenkinek a saját halálát kell halnia.
Tehát csak egy bizonyos ember által megélt és tükrözött szorongás van, és ezért annak – a szorongásélmény minden közös vonása mellett – mindig van egy személyes jellegzetessége. Ez a mi személyes szorongásunk összefügg az egyéni életkörülményeinkkel, adottságainkkal és környezetünkkel; van fejlődéstörténete, ami gyakorlatilag a születésünkkel kezdődik.
Ha a szorongást egyszer „szorongás nélkül” vesszük szemügyre, az lesz a benyomásunk, hogy egyik oldalról aktivizálhat, másik oldalról megbéníthat.
A szorongás mindig jelzés, amely veszélyekre figyelmeztet, egyszersmind van egyfajta felszólító karaktere, éspedig a leküzdésére biztató ösztönzése.
A szorongás elfogadása és lebírása bizonyos fejlődési lépést jelent: valamicskével érettebbé tesz bennünket.
Ha viszont kitérünk előle, és nem nézünk szembe vele, akkor maradunk úgy, ahogy voltunk; meggátolja továbbfejlődésünket, és arra késztet, hogy gyermekinek maradjunk meg azon a területen, ahol a szorongás sorompóját nem lépjük át.
Szorongás mindig ott lép fel, ahol olyan szituációban találjuk magunkat, amivel szemben nem vagy még nem álljuk meg a helyünket. Minden fejlődés, minden, az éréshez vezető lépés szorongással van összekötve, hiszen az vezet át minket valami újba, addig nem tudottba, nem ismertbe, olyan belső vagy külső szituációkba, amelyeket még nem éltünk át, és amelyekben még nem szereztünk tapasztalatokat.
Minden új, ismeretlen, először megteendő vagy megélendő dolog az újdonság ingere mellett magában rejti a kaland élvezetét és a kockázat örömét – és a szorongást is. Minthogy életünk mindig valami újba, járatlanba és még meg nem tapasztaltba vezet, a szorongás folytonos útitársunk.
Minden életkornak megvannak a maga megfelelő érési lépései a hozzájuk tartozó szorongásokkal, amelyeken úrrá kell lennünk, ha azt akarjuk, hogy a megteendő lépés sikeres legyen. Ilyenképpen vannak teljesen normális, életkornak és fejlődésnek megfelelő szorongások, amelyeket az egészséges ember elvisel, és amelyeken túllép, amelyeknek a leküzdése fontos a továbbfejlődése szempontjából.
A Szerző a szorongás négy alapformáját ismerteti részletesen
- szorongás az ön-odaadástól, melyt én-elvesztésként élhetünk meg;
- szorongás az önmagunkká-válástól, melyet elszigeteltségként élhetünk meg;
- szorongás a változástól, melyet múlékonyságként és bizonytalanságként élhetünk meg;
- szorongás a véglegességtől, melyet a szabadság hiányaként élhetünk meg.
