Esther Perel /2/

Az intimitásból megszületik a szexualitás… Vagy mégsem?

Esther Perel: A szeretkezés fogságában (részletek)

A párterápiával kapcsolatban az Egyesült Államokban ma az a nézet uralkodik, hogy a szexualitás a kapcsolat metaforája.

Az érzelmi közelséggel együtt járó bizalom segít a pároknak abban, hogy szabadjára engedjék erotikus vágyaikat.

Az intimitásból megszületik a szexualitás.

Szép, intim és szeretetteljes kapcsolatban élőknél, ez jó alap kellene, hogy legyen a vágy tartós fennmaradásához. Érdekes módon, ami az intimitás elmélyülését szolgálja, nem feltétlenül vezet jó szexuális életre.

Az érzelmi intimitás növekedése gyakran a szexuális vágy csökkenésével jár együtt. Úgy tűnik, hogy a vágy megsemmisülése az intimitás megszületésének nemkívánatos következménye.

A szexualitás több, mint a kapcsolat metaforája – önmagában létezik, mint párhuzamos narratíva.

A szeretet és a vágy közötti kapcsolat összetett, és nem állnak egymással lineáris ok-okozati összefüggésben.

Ahogyan (a kapcsolatban) a közelséget létrehozzuk, csökkenti a szexuális öröm megéléséhez szükséges felszabadultságot és autonómiát. Amikor az intimitás fúzióra redukálódik, akkor nem a közelség hiánya, hanem éppen a túlzott közelség akadályozza a vágy kialakulását.

A szerelem két cölöpön nyugszik: önmagunk megadásán, ugyanakkor autonómiánk megőrzésén. Az együttlét iránti igényünk az elkülönülés iránti igényünkkel egyidejűleg áll fenn. Egyik sem létezhet a másik nélkül. Ha túl nagy a távolság, megszűnhet a kapcsolat. De a túlzott összeolvadás gyökerestül írtja ki azt az érzésünket, hogy két különálló egyed vagyunk. Nincsen már közöttünk távolság, amelyet át kellene hidalni, nincsen híd, amelyen át lehetne kelni, nem létezik már a másik ember, akihez el lehetne látogatni, és nem létezik a másik belső világa sem, amelybe bebocsátást nyerhetünk. Amikor két ember között fúzió jön létre -amikor a kettő eggyé válik – megszűnik az egymáshoz való kapcsolódás lehetősége. Nincs kivel kapcsolatot teremteni. Az elkülönülés tehát a kapcsolódás előfeltétele: ez az intimitás és szexualitás alapvető paradoxona.   

Egész gyermekkorunkban azért küzdünk, hogy érzékeny egyensúlyt teremtsünk elsődleges gondozóinkhoz fűződő szoros függőségigényünk és szükségletünk között, hogy bizonyos mértékű függetlenséget teremtsünk magunknak.

Mindnyájunkban küzd ez a két eltérő igény. Intenzitásuk és fontosságuk egész életünk során ingadozik, és általában olyan partnert választunk magunknak, akinek tulajdonságai összeillenek saját sérülékenységünkkel. Van, aki úgy vág bele egy intim kapcsolatba, hogy közben tudatában van az elsöprő vágynak, ami arra készteti, hogy kapcsolódjon, közel kerüljön a másikhoz, ne legyen egyedül és ne hagyják el. Másokban ilyenkor is megfogalmazódik az erőteljes igény a személyes térre, illetve az a vágy, hogy megőrizzék önmagukat, és óvatosak minden olyan helyzetben, amikor azt érzik, hogy bekebelezhetik őket. Az erotikus érzelmi kapcsolat olyan közelséget hoz létre, amely nyomasztó mértékűvé válhat, és klausztrofóbiához vezethet. Ami eleinte biztonságos közelség volt, azt bezártságként élhetjük meg. Bár a kötődés iránti igényünk majdnem olyan alapvető szükséglet, mint az éhség kielégítése, olyan szorongásokat és fenyegetettséget teremthet, ami meggátolja a vágy kialakulását. Szomjazzuk a közelséget, de nem olyan mértékben, hogy csapdába esettnek érezzük magunkat.

A szerelem korai időszakában nincs szükség arra, hogy odafigyeljünk az elkülönülésünkre, még két különálló entitás vagyunk, az elkülönültség leküzdése a cél.

A szexuális szenvedély intenzitása felkeltheti bennünk a bekebelezéstől való félelmet. Természetesen csak kevesen vannak tudatában ezeknek a rejtett érzelmeknek a szexuális együttlét során. Ehelyett általában arra érzünk késztetést, hogy az orgazmus után rögtön visszavonuljunk, esetleg szendvicset készítsünk, vagy rágyújtsunk egy cigarettára. Örülünk, ha békén hagynak minket, hogy gondolatban elkalandozhassunk, mert így ismét létrejön közöttünk a lélektani távolság, és helyreállnak az én és a másik közötti határvonalak. Az „interperszonális térből” visszatérünk az „intraperszonális térbe”. Miután megismertük egymás minden rejtett zugát, visszatérünk saját bőrünkbe. A közelségből az elkülönülésbe való átmenetet semmi sem szemlélteti jobban, mint a szexuális aktus vége.

A szexuális vágyak nem engedelmeskednek azoknak a törvényeknek, amelyek a békesség és elégedettség érzésének fenntartásáért felelősek a párkapcsolatokban. Az ésszerűség, megértés, együttérzés és bajtársiasság az intim, harmonikus párkapcsolatok szolgálói. A szexualitás azonban gyakran ésszerűtlen megszállottságot, nem pedig körültekintő mérlegelést vált ki belőlünk, illetve önző vágyakat, nem pedig altruista figyelmességet. Az agresszió, tárgyiasítás és hatalom mind ott húzódnak vágyaink hátterében, és a szenvedély nem szükségszerűen táplálja az intimitást. A vágyaink saját törvényeiket követik.

A szerelem arról szól, hogy mindent tudni akarunk a másikról, a vágynak viszont szüksége van a rejtélyekre. A szerelem szeretné megszüntetni az én és a másik közötti teret, míg a vágyat ez a tér felduzzasztja. Az ismétlés és a megszokottság megerősíti az intimitást, eltompítja viszont a vágyat, amelyet a rejtély, az újdonság és kiszámíthatatlanság táplál.

Intimitásra törekszünk, hogy ne legyünk magányosak, miközben az erotikus vágy megszületéséhez el kell távolodnunk a másiktól, és meg kell élnünk az egyedüllétet.

A szerelem a birtoklásról szól, a vágy pedig a hiányokról. A tűz lobogásához levegőre van szükség.