Esther Perel- Szeretkezés fogságában

A vágy archeológiája

Vágyink lélektana gyakran gyermekkori élményink részleteiben rejlik, archeológiája pedig gyermekkorunk történetének feltárása során rajzolódik ki. Visszafejthető, hogy hol tanultunk meg szeretni, és hogyan.

Megtanultuk-e megélni az örömöket, vagy sem; bízni másokban, vagy sem, kapni, illetve lemondani?

Odafigyeltek-e szüleink a szükségleteinkre, vagy épp ellenkezőleg: azt várták tőlünk, hogy mi figyeljünk az ő szükségleteikre?

Hozzájuk fordultunk-e védelemért, vagy magunknak kellett megvédenünk önmagunkat?

Elutasítottak-e? Megaláztak-e? Elhagytak-e? Ölbevettek-e? Ringattak-e? Megnyugtattak-e?

Azt tanultuk-e meg, hogy ne várjunk túl sokat, hogy elrejtőzzünk, ha zaklatottak vagyunk?

A családunkban ráérzünk arra, ha teret kapnak a törekvéseink, vagy ha megbántani készülnek valakit. Megtanuljuk, hogyan érezzünk a testünkkel, nemünkkel, és szexualitásunkkal kapcsolatban. És számos más leckét is megtanulunk arról, hogy kik és milyenek legyünk: hogy nyitottak legyünk-e, vagy bezárkózzunk, hogy énekeljünk-e, vagy suttogjunk, hogy sírjunk-e, vagy elrejtsük könnyeinket, hogy merészek legyünk-e, vagy féljünk.

Ezek az élmények mind hatással vannak önmagunkkal kapcsolatos meggyőződéseinkre és másokkal kapcsolatos elvárásainkra. Részét képezik annak a hozománynak, amellyel felnőttként szerelmi kapcsolatainkba érkezünk, ráadásul nem is mindennek leszünk tudatában, van, ami még önmagunk előtt is rejtve marad. Szexuális preferenciáinkat kora gyermekkorunk kalandjai, kihívásai és konfliktusai határozzák meg. Kutatómunkánk célja az, hogy meghatározzuk, ezek milyen befolyást gyakorolnak a közelségre és arra a képességünkre, hogy örömöt éljünk meg.

Mi az, ami izgalomba hoz bennünket, és mi az, ami lelohasztja a vágyainkat?

Mi az, ami magával ragad? Mi az, ami hidegen hagy? Miért?

Mekkora közelséget tudunk elviselni?

El tudjuk-e fogadni az örömöket azzal, akit szeretünk?