Losonczi Ágnes-A kiszolgáltatottság anatómiája az egészségügyben

Az ember azért nem lehet ura a testének, mert nem vállalja azt. Nem vállalja, mert nem ismeri. Nem ismeri, tehát nem tudja értéke szerint és értelmesen működtetni. A testi tudat analfabetizmusa szüli és növeli az emberi élet működésének mítoszát. A mítosz növeli az emberi függőséget és bizonytalanságot is. Az embereknek nem célszerű és nem ésszerű sem a testükhöz, sem a lelkükhöz való viszonyuk, sokszor felelőtlen, vagy rosszul felelős; se nem gondozzák, se nem bánnak vele úgy, ahogyan életműködéséhez és akcióképességéhez vagy egyszerűen a mindennapi „tartós használatához” szükség lenne. Amikor pedig az embernek testi-lelki valójához „nincs köze”, akkor nincs köze „önmagához” sem… Az ember másra testálja saját testének ismeretét, megfejtését, gondviselését.

Kiszolgáltatottság ott jön létre, ahol az emberek nem ismerik fel a saját érdekeiket. Nem tudják képviselni önmagukat, létük felett beleszólásuk nincs, megkérdezésük nélkül –elvben és gyakorlatban is- más rendelkezik velük, jóllehet gyakran az ő érdekükben, de tőlük függetlenül. A döntések fölöttük történnek…

A kiszolgáltatottság-beszorítottság torz viszonyai közül az egyik leggyötrőbb, hogy kölcsönös bizalmatlansági rendszerek szorongatják egymás torkát. Az egészségügyi apparátus gyakran nem bízik az orvosokban. Az egészségügyi apparátus és az orvosok gyakran nem bíznak a betegekben. A betegek nem bíznak az egészségügyi intézmények működésében, és nem bíznak az orvosokban. Bizalmatlansági rendszerek fokozzák az elégedetlenséget, amelynek az egyik oldalon, ahol a hatalom adva van, az ellenőrzést erősítik, a másik oldalon az életlehetőségek érvényesítése érdekében a kiskapukon keresik a kibúvás útjait.

Ha a beteg elég erős, hogy a „keresztfuttatások” rendszerét végigcsinálja, hogy a párhuzamos és ismétlődő vizsgálatokban részt vegyen, hogy sok időt veszítsen és ideget koptasson az egészségügyi bürokrácia és kivizsgálások útjain, hogy a diagnózist megkaphassa, akkor már ahhoz is elég erősnek tűnik a beteg, hogy a gyógyítás folyamatát is elviselje. Ameddig viszont ehhez eljut, nagyon stabilan kell állnia a lábán, komoly életképességgel és élni akarással, hogy ereje és akarata megmaradjon a gyógyuláshoz, már csak ezért is, hogy ha lehet, többet ebbe a vesszőfutásba ne kerüljön bele.

A kórházban a beteg ember keményebb és lágyabb módszerekkel integrálódik a totális kiszolgáltatottságnak ebbe az emberérdekű rendszerébe. Attól a pillanattól fogva, hogy papírjait átadta a beteg, megszűnik a rendelkezése minden felett, amiben eddig dönthetett, ideje, cselekvése, mozgásszabadsága, szokásai, igénye étvágya stb., különösen pedig saját teste felett.

Ebben a helyzetben a betegség is demokratizálhat. Nem mindegy, hogy ki a beteg, és milyen betegsége van. Vannak ugyanis fontos emberek, akik betegek lesznek, és vannak emberek, akiknek fontos betegségük van. Nagy különbség van eszerint a megítélésben, tudásösszpontosításban, ráfordított költségekben és eszközhasználatban. Ha a fontos ember lesz beteg, akkor kisebb betegsége is nagyobb jelentőségű lesz. Kisember nagyobb betegsége versenyezhet a nagyember fontosságával. A társadalmi igazságtalanságokat is kiegyensúlyozza az orvosi figyelem, s egy nehéz vagy érdekes ügy társadalmilag jelentéktelen emberből is „fontos beteget” csinálhat, mert egy komoly betegség jó megoldása kisembernél is méltó feladat egy nagy orvos számára.

Vannak orvosi iskolák, amelyek erényt csinálnak az informálatlanságból: úgyse tudja a beteg, miről van szó; úgyse lehet megmagyarázni, mit tesznek vele; valójában nem is érdekli, ha érdekelné, se tudná felfogni, ha meg véletlenül felfogja, akkor megzavarja, még a gyógyulást is akadályozza, mivel annak feltétele a teljes odaadás és bizalom, ami az orvos-beteg közötti „intim” ügy.

Az informálatlanság jó esetben gyermeki, rossz esetben tárgyi függést hoz magával, kellemesebb esetben paternalista magatartást, kellemetlen esetben domináns fölényt, jó esetben érzelmi kapcsolódást, tragikus esetben elveszett elidegenedettséget teremt.