Tükörneuron

Giacomo Rizzolatti a Pármai Egyetem Élettani Intézetének a vezetője a vizsgálatokat a nyolcvanas években majmokon kezdte. Mivel ezek agya hasonlít a miénkre, Rizzolatti később, a kilencvenes években kiterjesztette a kutatásait az emberre is.

Mindkét fajnál ugyanazokra az eredményekre jutott. 1996-ban a majmoknál a következő megfigyeléseket tette: fájdalommentes körülmények között – vagyis altatásban – számos cselekvésvezérlő idegsejtet kötött össze hihetetlenül érzékeny mérőműszerekkel, így anélkül, hogy az idegsejteket megzavarták volna, ébredés után pontosan meg lehetett állapítani, mikor tüzelnek, küldenek jelzéseket ezek a neuronok. Ezzel a módszerrel Rizzolattiéknak sikerült az egyes cselekvésvezérlő idegsejteket azonosítani és egészen konkrét cselekvésekhez társítani. Egy-egy ilyen idegsejt csupán akkor – és csakis akkor – tüzel, amikor az állat egy bizonyos cselekvést végez.
A bedrótozott idegsejtek sztárja egy Asterix típusú neuron lett, amely mindig akkor – és csakis akkor – tüzelt, amikor az állat egy tálcán heverő mogyoróért nyúlt. Az adott sejtnek csak és kizárólag erre volt terve, másra egyáltalán nem. Ha az állat csupán rápillantott a mogyoróra, vagy ha csak úgy valami után, tehát nem a mogyoróért nyúlt, akkor a sejt teljesen tétlen maradt. A kísérlet egy fondorlatos változata egyértelműen megmutatta, hogy az idegsejt valóban a cselekvési tervet kódolta, és, mondjuk, nem a mogyoróra nézést: miután világosságnál megmutatták neki a mogyorót, az adott idegsejt akkor is tüzelt, amikor a majomnak vaksötétben kellett az asztalkán fekvő mogyoróért nyúlnia. Ezzel tehát Rizzolatti egy olyan cselekvésvezérlő idegsejtet azonosított ennél az állatnál, amely a „sík felületen heverő mogyoróért nyúlás” cselekvési tervét tartalmazta. Minden egyes alkalommal, amikor az állat ezt a cselekvést hajtotta végre, ennek az idegsejtnek a bioelektromos jelzéseivel kezdődött az akció. És ez még nem minden. A kutatók emellett megfigyeltek valami megdöbbentőt: ez a sejt akkor is tüzelt, amikor a majom azt nézte, hogyan nyúl valaki más a tálcán lévő mogyoróért. Kell egy kis idő, hogy felfogjuk, mit jelent mindez. Idegélettani szenzációt.

Tükörneuronoknak nevezték el azokat az idegsejteket, amelyek a saját testünkben kivitelezni tudnak egy meghatározott cselekvésprogramot, és amelyek akkor is aktiválódnak, amikor az ember megfigyeli vagy valami más módon átéli, hogy egy másik egyén ezt a cselekvést végrehajtja.

A tükörneuronok azonban nemcsak azáltal kezdenek rezonálni, hogy megfigyeljük egy másik ember cselekvését. Egy bizonyos cselekvés zaja ugyanezt a hatást tudja kiváltani: ha úgy épül fel a mogyorós kísérletet, hogy a mogyorót egy papírba csomagolják, amely jellegzetesen zörög, amikor kibontják, akkor ez is elég ahhoz, hogy a majom agyában aktiválódjanak a megfelelő cselekvésvezérlő idegsejtek. Az embereknek elegendő meghallaniuk, hogy valaki egy cselekvésről beszél, és máris aktiválódnak a tükörneuronjaik.

Tömören: nemcsak mások cselekvésének megfigyelése, hanem ennek mindenfajta észlelése tüzelésre bírhatja a megfigyelő agyának tükörneuronjait.

Embereknél is kimutathatóak a tükörjelenségek. Ebben olyan módszerek segítenek, melyekkel a vizsgálati személyek testébe hatolás nélkül lehet felvételeket készíteni az agyról.

f-NMR (magyarul csak MR) alkalmazzák a leggyakrabban. A vizsgálati személyt egy nagy csőbe fektetik. Mivel oda beszerelhetnek egy kis képernyőt, valamint apróbb kézi vezérlőelemeket is (pl. egy kis botkormányt), és a vizsgálati személyek mikrofon és fülhallgató révén tarthatják a kapcsolatot a külvilággal, nagyon sokféle kísérlet lefolytatására nyílik így alkalom. Az MR-vizsgálat többszínű képet hoz létre azokról az agyterületekről, amelyeknek ilyenkor akcióba kell lépniük. A funkcionális MR-hez hasonló módszerekkel ki lehet mutatni a tükörjelenségeket is. A mások cselekvését megfigyelő emberek agyában a saját cselekvésvezérlő idegsejtjeik is aktiválódnak, mégpedig pontosan azokban a sejthálózatokban lép föl a rezonancia, amelyeknek akkor is tüzelniük kellene, ha a megfigyelők maguk hajtanák végre az adott cselekvést.
Emberek esetében más megfigyeléseket is tehetünk, amelyek egy majommal nem lennének lehetségesek, mivel az nem érti az utasításainkat. A cselekvésvezérlő idegsejtek nemcsak akkor kezdenek el működni, ha valaki másnál figyeljük meg a megfelelő cselekvést, hanem akkor is tüzelnek, ha azt mondjuk a vizsgálati személynek, hogy képzelje el az adott cselekvést. Persze a legerősebben akkor tüzelnek, ha arra kérjük a személyt, hogy a megfigyelt cselekvést egyidejűleg utánozza is.

A tükrözés folyamata egyidejűleg, önkéntelenül és minden gondolkodás nélkül zajlik.

Az észlelt jelenségekről belső idegrendszeri másolat készül, mintha a megfigyelő saját maga végezné a cselekvést. Hogy valóban megteszi-e, arról saját belátása szerint dönthet. Attól azonban egyáltalán nem tudja magát megvédeni, hogy a rezonanciába lépett tükörneuronjai ne emeljék be a képzeletébe a bennük tárolt cselekvési programot. Amit megfigyel, az valós időben a saját neurobiológiai berendezésében is lejátszódik. A megfigyelés tehát egyfajta belső szimulációt vált ki az emberből. Úgy működik ez, mint a repülőgép-szimulátor.

Félig-meddig előre látjuk az éppen a környezetünkben lévő emberek viselkedését, vagyis a viselkedésük egy előre elvárt tartományba esik. Ez nemcsak olyan hétköznapi jelenségekre vonatkozik, mint mások mozgása egy zsúfolt sétálóutcán vagy sípályán, hanem mindenekelőtt a mások viselkedésére vonatkozó elvárásokkal kapcsolatos elképzeléseinkre.

 A tükörjelenségek előre láthatóvá teszik a – jó vagy rossz – eseményeket. Olyan érzést váltanak ki belőlünk, amelyet intuíciónak nevezünk, és amellyel megsejtjük, mi jöhet ezután. Amit az intuíciónk sejt, azt már nem a véletlen irányítja. Az implicit bizonyosság különös, enyhébb változataként működik – egyfajta sejtés vagy hetedik érzék.

 Maria Alessandra Umiltà, Giacomo Rizzolatti fiatal munkatársnője kitalált egy meglehetősen trükkös és rafinált kísérletet, amelynek segítségével fényt derített arra a neurobiológiai mechanizmusra, mely képessé tesz bennünket arra, hogy egy aktuális helyzetből kiindulva spontán és intuitív módon előre lássuk az események várható lefolyását. Azokkal a majmokkal folytatta a munkát, amelyeknél a korábbi kísérletek során felfedezték a cselekvést vezérlő idegsejteket. Azokkal a cselekvésvezérlő idegsejtekkel foglalkozott, amelyek egy-egy konkrét cselekvés programját tárolták. Mint már korábban részleteztem, az egyik állatnál találtak egy olyan cselekvésvezérlő idegsejtet, amely mindig akkor – és csakis akkor – küldött jelzéseket, amikor az állat a tálcán lévő mogyoróért nyúlt. Onnan lehetett tudni, hogy a tükörneuron működésbe lépett, hogy akkor is spontán módon aktiválódott ez az idegsejt, amikor a majom csupán nézte, hogy a laborban valaki a mogyoróért nyúl. Umiltà megismételte ezt a kísérletet, de átalakított egy fontos feltételt a majom számára: először ugyan hagyták, hogy egészen rövid pillantást vessen a mogyoróra, de aztán egy paravánnal eltakarták előle. Amikor valaki oldalról odalépett, és a mogyoróért nyúlt, a majom csak annyit látott, hogy az illető karja rögtön azután, hogy feltűnik az ő látómezejében, eltűnik a paraván mögött. A majom tehát nem látta magát a mozdulatot, de a cselekvés elejének rövid érzékelése elegendő volt a cselekvésvezérlő idegsejt számára, hogy tudja, mi következik: kisült az a tükörneuron, amely a „mogyoróért nyúlás” teljes cselekvéssorozatát tárolta, azaz aktiválódott, holott csupán a cselekvéssor egyetlen részéről voltak információi. Ez a kísérlet sok mindent megmagyaráz abból, amit korábban nem sikerült – mindenekelőtt az intuícióval kapcsolatban.
Elég egy rövid benyomás, olykor egy pillanatfelvétel is, hogy intuitív módon megsejtsük, hogy éppen mi történik, és mire kell felkészülnünk.

A tükörneuronok egy jelenet megfigyelt részeit ki tudják egészíteni egy nagy valószínűséggel bekövetkező teljes sorrá. A cselekvésvezérlő idegsejtek által tárolt programok nem légből kapott, hanem tipikus sorozatok, amelyek az észlelő egyén összes korábbi tapasztalatán alapulnak. Mivel az ilyen cselekvéssorok túlnyomórészt megfelelnek a társadalmi közösséget alkotó összes tag tapasztalatainak, ezért a cselekvésvezérlő neuronok egy közös interszubjektív cselekvési és jelentésmezőt hoznak létre.

Az intuitív megsejtés minden tudatosulás nélkül is kialakulhat az emberben. Előfordul, hogy kényelmetlen érzésünk támad, de fogalmunk sincs, miért. Ennek többek között az az oka, hogy létezhetnek az érzékelési küszöb alatti, tehát nem tudatosan regisztrált észlelések, amelyek működésbe hozzák a tükörneuronokat. Az embereknek az a képességük, hogy megérezzék, mit tesznek mások, eltérő mértékben fejlett.

Hogy milyen fontos lehet megérteni mások mozdulatait, az talán a csapatjátékoknál látszik leginkább.

A szoros érzelmi kötelékben élő emberek ismerik a hozzájuk közel állók „útvonalait”. Az agyunk így gondoskodik arról is, hogy akkor is intuitív sejtéseink támadjanak afelől, hogy mit tehet a másik, amikor messze van tőlünk.

Mark Mieras:  Amikor látjuk, hogy valaki hibázik, ugyanaz az agytekervény aktivizálódik, mint amikor mi magunk követjük el a hibát. Gyrus cinguli-ban van a „jujj-érzés”.

–         Mások hibáját is „megszenvedjük”, empatizálunk

–         másrészt tanulunk is belőle

 

Ugyanakkor  el is tudjuk nyomni a tükörneuronok okozta ingerületet:

– futballista látvány—érezzük testünkben a mozdulatot—mégsem vitelezzük ki

– hasonlóan, távol is tudjuk magunkat tartani mások szenvedésétől

– az evolúcio nem mindenkit látott el egyformán ebből származó spontán empátiával, pl.

          – vadászok

          – férfiak-nők

          – drogosokkal szemben nem érzünk empátiát

          – pszichopata

          – autista